Az emlékezés ideje a gyász. A gyász ideje általában hat héttől egy évig tartott attól függően, hogy milyen korú volt az elhunyt. Csecsemőt, kisgyermeket hat hétig, fiút, lányt hat hónapig, felnőttet egy évig gyászoltak. Régen általános volt a fehér gyász, ma csak az Ormánságban és a Sárközben viselnek ilyet. A fekete gyász elrejtőzést jelent a sötét színben. Rendszerint a 35-40 éves koruk körül egyéves gyászt megért asszonyok feketében maradtak életük végéig.

A gyászidőben tilos volt bálba, mulatságba járni és nem is házasodhattak. Az elhunyt hozzátartozókról való megemlékezés legfontosabb időpontja a katolikusoknál a mindenszentek (november 1.), protestánsoknál a halottak napja (november 2.).

Éppúgy a régmúltban, mint a XXI. században is a családtagok ünneplőbe öltözötten keresik fel ekkor halott hozzátartozóikat a temetőkben, rendbe teszik a sírokat, koszorút, virágot helyeznek el a azokra. Gyertyát, mécsest égetnek, közben imádkoznak, beszélgetnek.
Erre a napra még a messzire költözöttek is hazatérnek. Így hozzák össze a holtak az élőket.

A magyarok néprajzában is gazdag szokássorozat kapcsolódik a halálhoz, halottakhoz, temetéshez, torhoz. Ezen szokások nagy része a halott körüli rontó erőkhöz és nem az elhunyt személyéhez kötődik.
Legközelebbi nyelvi rokonaink, az obi-ugorok hiedelme szerint a lélek a testet az utolsó lélegzettel hagyja el, ezért pálcikát tesznek a haldokló szájába, hogy a fogait ne tudja összezárni és a lelke szabadon távozhasson. A halál beállta után a lélek sírba száll, és legalább három évig ott is kell maradnia, majd ezután csecsemőkben újjászületik. A nőknek kettő-négy, a férfiaknak három-öt lelkük van.

Az osztjákok (hantik) és a vogulok (manysik) a halál beállta után a testet rögtön elkezdik felkészíteni utolsó útjára (fürdetik, fésülik, borotválják, ünneplőbe öltöztetik) Ezen előkészületek után szarvasbőrből vagy szövetből készült maszkot tesznek az arcára, amire a fül, az orr, a száj és legfőképpen a szemek helyén rézgombot, esetleg valami más kerek díszt helyeznek.

Népünk temetkezési szokásai tájegységenként eltérő. A régiek már életükben készülődtek a halálra, főleg akkor, amikor már túlhaladtak az élet delelőjén: …hatvan felé, hazafelé…Sokan a menyasszony-, illetve vőlegényruhájukat őrizgették e napra. Akadtak, akik koporsójukat már életükben megvették, s a padláson tartották.

A koporsóba – az elhunyt bibliáján kívül - különböző eszközöket, tárgyakat tesznek. Többnyire a halott számára még életében igen kedves eszközöket, nehogy visszatérjen azokért, mert a néphit szerint ezekre a másvilágon is szüksége lehet, és ha nem temetik mellé, visszajár érte addig, amíg meg nem kapja.
A legfontosabb, hogy pénzt tesznek a kezébe vagy a zsebébe – általában a szemei lezárásához is használt érméket. A legáltalánosabb nézet szerint ezzel fizeti meg a hídpénzt, a túlvilági vámot vagy a hajóst, aki a Jordánon átviszi. A koporsóba tesznek még egy rend tiszta ruhát, hogy ha vizes lenne a Jordánon átkeltében, át tudjon öltözni. A rendbetételéhez használt fésűt, borotvát, szappant, törlőkendőt is mellé teszik. A terhes nő mellé beteszik azokat a tárgyakat, melyekre a gyerek megszületése után szüksége lehet, mert hitték, hogy a túlvilágon megszüli gyermekét.

A néphit szerint a halál lakodalom, és a temetés jelrendszere versben, énekben e szerint alakult ki. A kereszt: jegygyűrű, a harangszó: a muzsika, a sír: a menyasszonyi ágy, Szent Mihály: a halott lélek vőfélye, ő nézi ki és ő viszi a menyasszonyt, az emberi lelket az örök menyegzőre. Régebben a katolikus temetéseken addig harangoztak, amíg el nem földelték az elhunytat. Néhol két rúdon, „vivőfán” vitték a testet, máshol a „szentmihálylova” nevű, fából készült négylábú farámán. A gyászkocsi rendszerint az elhunyt családjának szekere volt.

A harang szavával teszik közhírré a gyászt. Egy ügyes harangozó hírül adja, hogy férfi vagy nő, felnőtt, esetleg gyermek-e az elhunyt, de még a halott anyagi helyzetét is érzékeltetni tudja.

Amíg a holttest a házban van (a ravatalozás általában a házaknál történt) napjában háromszor harangoztak számára: reggel, délben, este. A település köztiszteletben álló halottjának minden felekezet harangját megszólaltatják.

Az elhunyt földi maradványairól mindenhol és minden időben nagy körültekintéssel gondoskodtak. A különböző kultúrákban az elhunytat a kiválasztott személyek megmosdatták, ünneplőbe öltöztették, gyakran kifestették, s olyan testtartásba helyezték, amelyet társadalmi rangja az adott kultúrában megkövetelt.

Kultúránként más és más anyagba: textíliába, gyékénybe, fakéregbe, kivájt fába, kő- illetve fémtartóba rakták az elhunytat. A koporsó kettős rendeltetésű: egyrészt védi a holttestet, másrészt védi az élőket a halottól.
A temetkezési szokások is rendkívül változatosak. Európában megszokott a földbe temetkezés, de ez a szokás a világ más részein nem általános.

Az elhagyásos temetkezési mód talán a legprimitívebbnek mondható. A vándorló népek a halottat, de a haldoklót is az elhagyott táborhelyen, a kunyhójában, sátrában sorsára hagyják.

Kitevéses temetkezéskor a tetemet az élők köréből eltávolítva az időjárásra és a természetre bízzák. Idetartoznak az indiai temetési helyek, a hallgatás tornyai. Vallásuk tanítása szerint minden, ami a halállal kapcsolatos, tisztátalannak számít. A holttest nem kerülhet kapcsolatba a tiszta elemnek számító földdel, vízzel és tűzzel. Így a tetemet a hallgatás tornyaiba teszik a keselyűk martalékául. A hengeres, magas fallal körülvett építmény belsejében három sorba helyezik el a halottakat. Alulra a gyermekeket, középre a nőket, felülre a férfiakat fektetik. Az építmény a központi aknája felé lejt, a tisztára rágott csontok ennek következtében lepotyognak az aknába, ahol mésszel és foszforral keveredve elporladnak, majd az eső az egészet a föld alatti csatornákba mossa. Ezekbe a tornyokba csak a halottszállítók léphetnek be.

A földbe temetkezés szokására utaló jeleket már a középső kőkorszakból találtak Európában és földünk más részein, ahol a talajviszonyok ezt lehetővé tették. A legtöbb helyen igyekeztek megóvni a testet a ránehezedő föld súlyától, ezért igen gyakoriak a fülkés és a padmalyos sírok.

Az ókori egyiptomiak hite szerint a holtaknak szükségük van lakhelyre, ezért építettek olyan sajátos sírhelyeket, mint a piramisok, sziklasírok. A díszítésekkel – domborművek, falfestmények – az elhunyt megszokott környezetét igyekeztek megvalósítani. A sírkamrában elhelyezett szobrok – melyek szolgákat ábrázoltak munkavégzés közben – arra voltak hivatva, hogy a halottat a másvilágon „ellássák”. Feltámadáshitük nem a test feltámadására vonatkozott, a holttest bebalzsamozása, mumifikálása azért történt, hogy ha a léleknek szüksége lenne rá, akkor rendelkezésre álljon. Nemcsak a fáraókat, minden egyiptomi polgárt bebalzsamoztak. A balzsamozás egy átlagmunkás kéthavi bérébe került, és további kéthavi bért kellett fizetni a maszkért. Már i.e. 2950-ben ismerték a balzsamozást, melynek tudománya apáról fiúra szállt, de leírni nem volt szabad.